Magyarországon nem divat az, ami igazából minden társadalom, kultúra alapvető ismérve, kritériuma: a kommunikáció (sokszor gondolom, hogy ez akkor hát nem is társadalom, sőt, a fentiekből igazából az a szomorú tény is következik, hogy nem is kultúra). Pedig egymás közt vagyunk, nem kell idegennyelvtudás, így valószínűleg a beszédképtelenségnek kivételesen nem gátlásosság vagy kisebbrendűségi komplexus az oka. Hát akkor mi?
Hónapok óta küldözgetem az önéletrajzomat különböző interneten meghirdetett állásokra, de eleddig egyetlen egy helyről sem kaptam semmiféle visszajelzést. Még szeptemberben egyszer valahogy sikerült elérnem, hogy behívjanak egy általános iskolába próbatanításra. Mintegy 20 perc késéssel meg is jelent egy kolléga az órán, amit úgy kezdtem megtartani, hogy még szünetben a folyosón lézengő gyerekek irányítottak a megfelelő osztályba. (Mellékesen kérdezem: mi van, ha egy pszichopata őrült vagyok? Simán besétáltam a suliba, és mindenféle felügyelet nélkül órát tartottam.)
Egyébként szerintem a magyaróra – hála a zseniális 5/b-nek – remekül sikerült, mindenesetre azóta is várom a visszajelzést, hogy kösz, mégsem – mert gondolom csak megtanította azóta valaki szegénykéknek a Toldit. Még udvarias levelemre - hogy szeretnék tanulni a hibáimból a további álláskeresésekhez, so légyszi írjátok meg, mi volt a gond, hol rontottam el - sem válaszolt egy szót sem az igazgatónő, aki egyébként a Független Pedagógiai Intézet elnöke. Nice.
Ezek az emberek többek közt kommunikálni tanítják a gyerekeket. Klassz generáció lesz. Mondjuk az oktatás egészében úgy szar, ahogy van, ami egy másik post témája lesz, ezt megígérem. (Addig is kis olvasnivaló (pdf) az erős idegzetűeknek.)
Akkor ott van a már többször megírt rektor-ügy, a pedagógustársadalom igazi krémjéről van szó – ugyan csak elzárkóznak a kommunikáció elől. Gyávaság? Ostobaság? Hatalomféltés? Minek nevezzelek? (De azért minden egyéb szituációban szarjuk össze magunkat attól, milyen kiérdemesült tudós mindegyik. Diktálni, emszízni a katedráról tudnak persze.)
A munkahelyekről szó nélküli elbocsátások. Mert nincs egy rohadt titkárnő, aki egy sablonszöveget el tudna e-mailezni a szerencsétlen dolgozóknak. Mert túl kínos? Mert bunkónak lenni nem kínos?
Aztán a józsefvárosi önkormányzat némasága a drogüggyel kapcsolatban. Nem megyünk el beszélgetni a Kék Pontosokkal, mert akkor kiderül, mekkora a felelősségünk? Vagy kiderül, hogy semmihez nem értek? Mi ez az infantilis őrület? Hogy lehet így betölteni közalkalmazotti álláshelyeket?
A behajtócég egy szó nélkül elviszi a kocsit a ház elől, miközben otthon van az érintett (láthattuk nemrég egy tévés riportműsorban). Mert az már nem az övé, kár hogy benne maradt a gyerekülés meg az iratok. Amiket ezek szerint - gyakorlatilag - ellopatott a bank.
Becsöngetnek a vízóraellenőrzők a gondnokkal, mert a lakótelepen túl kevesen fizetik tisztességesen a vízszámlát. Jó, jöjjenek csak szaglászni, kukkoljanak be a klotyómba nyugodtan, de ne háborogjanak, ha nem nyitok ajtót, amikor nem várok reggel 8-kor szőrös lábbal, pizsamában vendéget. Tessék felhívni telefonon, és értesíteni a szándékról. Azt meg derítsék ki egyéb módszerekkel, hogy ki lopja a vizet, nem érdekel hogyan, bizonyára látszik egy órán, ha azt folyamatosan bütykölik. De ne üssenek rajta, mint az ötvenes években. Mégis hol élünk?
Tudom már mi van. Túl sok pénzbe kerülhet egy e-mail. Drága a papír. Mint amikor a kocsi fényszóróján „spórolnak” az autósok, akik nem kapcsolnak világítást ködös, esős napokon. Mert minek. Majd észreveszem, ha elütötték a pulit.
Ez az, ne beszélgessünk, én leszek a legboldogabb, csak aztán ne kérjétek a jegyeket, bérleteket, ne küldözgessetek sms-t, ami lemeríti a telefonomat, ne állítsatok meg közúti ellenőrzés címszó alatt, ne kérjetek pénzt a kasszánál meg sehol, ne akard, hogy átvegyem a leveleimet, ne hívj be tüdőszűrésre, ne dumálj rá a szar termékeidre, és ne vizsgáztass semmiből.
