Polír

Balesetben, rákban, és számtalan egyéb módon vesztheti életét az ember. Olykor-olykor még munka közben is - a munkanélküliségi ráta aktuális állásától függően - érheti a halál. Például Benedek Elek is írás közben halt meg. Ő sem lett hősi halott, pedig mi mindennel szolgálta a kultúrát!

Hasonlóképp, a nemrég elhunyt Gamauf János 29 éves rendőrt sem nyilvánították hősi halottá. Hiába teljesített a magyar nemzetnek szolgálatot, hiába szolgált és védett nyáréjszaka egy balatoni településen – próbálva az ilyenkor bizonyára megszaporodó diszkóbaleseteket megelőzni –, hiába lett egy elmebeteg hidegvérű gyilkos áldozata, a törvény értelmében ő nem hősi halált halt.

Egy újabb zavaros ügy szerencsétlen áldozata lett (másodmagával), talán nem is ő volt a célszemély, hanem pont a másik áldozat. Ki tudja? Most még senki. Azt sem, mi köze a brutális emberölésnek Gamauf János szerelmi életéhez. Reméljük, semmi. De remélhetnénk azt is, hogy ez volt az indíték, hiszen sokunkat megnyugtathatná a tény, hogy lám, mindennek van valami oka. Nincs kétségbeejtőbb ugyanis az ok nélküli bántásnál. Gyanúsan sok a találgatás a hála istennek nem mindennapi szenzációnak számító eseményben, ezért is vagyok pesszimista a nyomozást illetően.

Ott maradt azonban egy vigasztalhatatlanul szomorú család. Duplán vigasztalhatatlanok, hiszen G. J. pályaválasztása magában hordta a lehetőségét annak, hogy erőszakos bűncselekmény áldozata lehet majd, de arról nem volt szó, hogy egyenruhában, mégis senkiként, értelmetlenül fiatalon, értelmetlen körülmények között, tehetetlenül kell meghalnia. 

Minden részvétem ellenére is úgy gondolom, helyesen döntött Pintér Sándor belügyminiszter (egyébként maga is rendőr), amikor nem nyilvánította hősi halottá G. J.-t. Nem pusztán a törvény mondja ki világosan a kritériumokat, de mi magunk, a közvélemény is érzi, hol húzódik az „emberi” és a „hősi” magatartás közti határvonal. Az egyes fogalmakra önkényesen és demagóg céllal rátukmált jelentés kiirtja magát a jelenséget (ld sztárság), amelyre eredetileg létrejött a fogalom, hiszen elkeni a különbségeket. 

A demokrácia egyik alappillérének számító átláthatóságnak (transparency) nem csak a jogi és pénzügyi folyamatok esetében kellene megkerülhetetlennek lennie, hanem a kommunikációinkban használt fogalmak terén is.

Az utólag méltatlanul felaggatott érdemek úgysem nyújthatnak vigaszt senkinek – legfeljebb a hozzátartozóknak némi anyagi segítséget azon az áron, hogy a valódi hősöket elfelejtjük.

Szokták mondani, hogy akkor kell igazán megijedni, ha az orvos rólad nevezi el a betegséget. A törvényekkel pont fordítva van: addig van minden rendben, amíg ráírják, hogy ki ihlette a jogszabályt, és nem elsumákolva, érthetetlen paragrafusok özöne mögött rejtve el, hogy ki hogyan rendelt meg egy törvényt, hogyan nyerészkedik belőle, vagy éppenséggel hogyan kerüli el a börtönt annak köszönhetően.

Valahogy beletartozik a demokrácia-felfogásunkba… á, hagyjuk a fenébe, ennek már úgysincs jelentősége. Mondjuk inkább így: talán még egy hülye is megérti, hogy nincs rendben, ha egy jogszabály alkotásánál felmerül, hogy alapvetően iszonyúan okos és jó szabály ez, tényleg nagyon kell – olyannyira, hogy nem is sima feles jogszabályt csinálunk belőle, hanem rögtön társadalmi alapszabályt, azaz alkotmányos passzust.

Csak tényleg, ne lenne az a hatalmas probléma, hogy valaki a kormánypártban rosszul jár vele. Képzeljünk el egy tetszőleges banánköztársaságot, amelyben lezajlik a következő vita egy parlamenti ülésen:

Van egy kis tartás benned, amikor Bosznia-Hercegovinában bemész egy kocsmába. Nem tudod, hogy akik ott vannak, melyik nemzetiséghez tartoznak. Mert nem mindegy ugye, hogy boszniai szerbek, vagy bosnyákok előtt iszod betegre magadat, pláne lánnyal. De ebből általában nem szokott gond lenni. Fokozottan figyelsz azonban akkor, ha meccset nézni mész a kocsmába. Ráadásul ha Szerbia játszik.

Schmitt Pál megválasztása sok aggályt okozott a politikai spektrum mindkét(!) oldalán. Az index szerint Kövér „Sámson” László körmeszakadtáig harcolt a Nemzet Palibájának megválasztása ellen, bár figyelembe véve, hogy a komenistákat dús lobboncával buktatta meg, ez a köröm dolog annyira nem hat meg minket.

Még a kormány szimpatizánsai körében is sokan sejtik, hogy Schmitt nem lesz nagy szám, de igazság szerint az Alkotmányban megfogalmazott, jelen pillanatban mindenképpen ellentmondásos két feladatból („kifejezi a nemzet egységét” és „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”) az elsőt többé-kevésbé meg tudja valósítani, a második meg úgysem releváns az Alkotmány új urai szerint, úgyhogy mindegy, hogy sem érkezése, sem hozzáértése nincs a demokratikus működés felügyeletéhez.

Március legnagyobb gegját az amúgy meglehetősen sótlan Angela Merkel, német kancellárina lőtte el. A csődközeli helyzetbe került Görögország válságból való kirántását uniós segítség helyett néhány égei-tengeri sziget értékesítésével látta megvalósíthatónak. Sajnos ez nem következett végül be, májusban az európai unió tagállamainak pénzügyminiszterei - gyakorlatilag az utolsó percben - elfogadták a görög mentőcsomagot, megmentve a hazudozót az államcsődtől.

Nem pöcsöl Szőcs, az erdélyi magyar költő-politikus, aki – lévén a kulturális terület felelőse – nyilván szakmai érdeklődésből vigyázó szemeit a pornóiparra vetette. Górcső alá venné, azaz rázoomolna a csúnya-rossz nénikre és bácsikra, hogy a pénzben lucsogó pornósok vérrel-verejtékkel megkeresett gázsijának egy részét a valódi értékekbe fektesse be.

Első pillantásra azt hittem valami elírás történhetett, amikor azt olvastam ma, hogy Warvasovszky Tihamért, volt MSZP-s országgyűlési képviselőt, Székesfehérvár szocialista, villamosmérnök polgármesterét jelöli a Fidesz az Állami Számvevőszék alelnöki posztjára. Pariban egy fideszes pártkatonával. A régi jó egyet ide - egyet oda logika mentén. Látszólag.

Rakjuk csak össze a képet!

Kampány indul az olvasásért - ez már eleve rosszul hangzik, pedig a helyzet még ennél is rosszabb. Némi realitásérzék birtokában sosem álmodtam népszerű és populáris magyar irodalomról, de most már láthatjuk eljövetelét és még Közép-Kelet Európára is kikacsintgattunk, hülyeségben biztosan…

A kampány lényege, hogy "ösztönözze és elősegítse az elszegényedett családok, gyerekek és szülők rendszeres olvasását", "más, közép-kelet-európai kampányok" sikerén felbuzdulva. Ettől már eleve kivert a víz, hiszen tudvalevő, hogy a gazdagok sem olvasnak. Micsoda prekonceptív kreténség mellesleg, hogy az olvasás pénzfüggő: például még mindig egy halom, elég jól üzemelő könyvtár található Magyarországon. Nem azért nem olvas, mert szegény vagy mert gazdag, hanem azért, mert nincs kedve és/vagy mert nem tud. Benyomja a tévét, lemegy sörözni a haverokkal, és szevasz. Nem véletlenül funkcionálisan analfabéta az ország közel 40%-a.

A nemzettudat hanyatlóban van. Egyre kevésbé fontosak a hagyományok, a történelem,
a nemzeti szimbólumok. Ezek nem csak a hétköznapokból, hanem az oktatásból, médiából, közéletből is kikopófélben vannak. Ha nem akarjuk, hogy a hazafiasság végleg eltűnjön, és csupa kozmopolita konzumidióta maradjon, tennünk kell valamit.

Eddig rossz volt, most jó lesz - eljő a kánaán az oktatásba. Azt mondjuk még nem tudjuk, hogy honnét és azt sem, hogy pontosan ki fogja finanszírozni. De hát ez annyira nem is lényeges. Amíg a nagyok, ott fent, elsakkoznak erről, mi nézzük meg, hogy zajlik ez a mindennapokban, a terepen.

Szülőként jó páran érdekes eseményekre lehettünk figyelmesek egy ideje az iskolában. Ott, ahova gyerekeinket száműztük, hogy szocializálódjanak, és az egyszeregy mellett jól megtanulják, hogy milyen is a real life. Néhányunk gyereke gyakran panaszkodott, hogy a tanár gúnyolja, szívatja, megszégyeníti társai előtt. Végülis ilyen a real life - mit is kívánhatnánk mást?