Körülnézve a hazai politikai kultúra és civil szféra állapotán, a dahrendorfi jóslat - eredeti vérmes reményeim ellenére – egyre kevésbé mondható pesszimistának. Az első húsz év máris elillant a hatvanból, és a demokratikus berendezkedés alapjainak – jogok és felelősségek egyensúlya, társadalmi párbeszéd, konszenzuális vitakultúra stb. – folyamatos szilárdulása helyett egyelőre nem jutottunk messzebb a szabadságunkkal, minthogy mindenki tetszőlegesen nagy baromságokat üvöltözhet bárhol, bármikor; büntetlenül.
Most például a rektorok, a diák-fantomszervezetek és még kitudja, hogy kicsoda horkant fel azon kezdeményezés ellen, hogy a közélet, a politika legálisan is megjelenjen ott, ahova - többek között - való: az írástudó fiatalok közelében, az egyetemeken, főiskolákon. 
Tudom én persze elvileg, hogy egy újszülöttnek járni is éveken át kell tanulnia, és hogy gyakorlat nélkül semmit nem lehet: de így is lehangoló a magyar lakosság destruktív hőbörgés-kultúrájának mindennapjait élni. Mindez még kétségbe ejtőbb, amikor ezt a hosszútávon egyedüli valós kiutat jelentő közoktatás fejlesztésével kapcsolatban tapasztalja az ember. Agyrémnek tűnik például, hogy az un. magyar szülők (MSZOE) őszintén úgy gondolják, csemetéik érdekeit akkor védik legjobban, ha lebeszélik őket a nyelvtanulásról – a diplomához kötelező nyelvvizsgát pedig etikátlannak (!) minősítik.
Hasonlóan ijesztő világképet tükröz, hogy az oktatási kerekasztal által kidolgozott – hazai viszonylatban egészen valószínűtlen alapossággal átgondolt, a Zöld könyvben publikált – oktatási reformcsomag ellen a magyar pedagógusok azért tiltakoztak, mert sértőnek találták, hogy a tanári kar fejlesztése érdekében minősítési rendszer kerüljön bevezetésre. (Persze a tervezet nem csak miattuk bukott meg, hiszen a tanároknál is sokkal ellenérdekeltebbnek bizonyultak politikusaink, akik a legjobb esetben is csak 10-20 év múlva eredményeket produkálni képes szakpolitikákon el sem kezdenek gondolkodni 4 éves ciklusokra szabott agyukkal.)
A legújabb tanúbizonysága diktatórikus értékeink túlélésének a parlamenti pártok ifjúsági szerveinek közös (hmm... ezen talán önmagában is el kéne gondolkodni, mikor is lehetett ilyen legutóbb? …) kezdeményezése által kiváltott ellen-reakciók özöne. A rendszerváltás után húsz évvel a politikát az egyetemistákhoz ismét közelebb vinni óhajtó kezdeményezés valójában egy működő demokrácia előfeltétele: hiszen ha a jövő értelmiségét sem készítjük fel a közügyekről való gondolkodásra, vajon mitől remélhetjük egyáltalán, hogy valaha javulni fog politikai kultúránk?
Ehhez képest a kezdeményezéstől egyszerre horkant vissza a diákok és a rektorok képviselete is. Pedig legalább utóbbiaknak egyszer már kellett volna hallania valamit arról, hogy a demokrácia alapeszméje a minél szélesebb és transzparensebb verseny – és hogy ennek érdekében a vitakultúrát és a társadalmi párbeszédre való készségek fejlesztését érdemes a fiataloknál is minél korábban elkezdeni: ahogy ezt Ausztriától Dánián át Amerikáig minden fejlett demokráciában tapasztaljuk.
Posztdiktatórikus kultúra leginkább olyan betegségre emlékeztet, aminek egyik legfontosabb tünete, hogy a beteg retteg bevenni az orvosságot. Pedig magától nem fog könnyen gyógyulni.
