Van egy kis tartás benned, amikor Bosznia-Hercegovinában bemész egy kocsmába. Nem tudod, hogy akik ott vannak, melyik nemzetiséghez tartoznak. Mert nem mindegy ugye, hogy boszniai szerbek, vagy bosnyákok előtt iszod betegre magadat, pláne lánnyal. De ebből általában nem szokott gond lenni. Fokozottan figyelsz azonban akkor, ha meccset nézni mész a kocsmába. Ráadásul ha Szerbia játszik.
Mert ezt már pláne nem tudod. Azt, hogy kinek szurkol egy boszniai szerb, sejted. Azt hogy te Szerbiának szurkolsz, tudod. De azt, hogy mit szól mind ehhez egy bosnyák – na arról fogalmad sincs, bármennyire is gondolod.
Az egész úgy kezdődik, mint az összes helyen. Úgy köszöntenek, mint ha 20 éve nem látott jóbarátok lennétek, pedig sose voltál még a környéken sem. Ők meg soha nem hagyták még el azt. Leülsz, tippelgetsz. Hoppá – ők söröznek, boszniai szerbek lesznek. Ők nem, viszont teáznak – bosnyákok, pipa. Ők meg ezt is, azt is. Mit tudom én. Aztán jön a himnusz, meg az első helyzetek. Igen, ők tényleg a szerbek voltak. De milyen furcsa, a bosnyákok is a szerbeknek szurkolnak. Na jó, akkor én is merek.
Aztán megjelenik két sör az asztalodon, és rádkacsintanak a bosnyák asztalról. Ők is isznak?! Aztán még ki se ittad, már a következő kettő. Naná, a szerbektől. Majd így tovább. Aztán kaja is. Te is küldesz nekik, mindenki előtt halomban állnak a sörösüvegek, mikor rájössz, hogy ez egy kibaszott nemzeti sport – ki tud barátságosabb lenni az idegennel. Szoros a meccs, az biztos. Végül Szerbia elveszíti a focit, ti meg együtt szomorkodtok, részegen. Boszniai szerbek, boszniai muzulmánok, és te. Közösen. És úgy érzed, mintha a Holdról jöttél volna.
Aztán hosszas búcsúzkodás után kilépsz a kocsmából. Veszel egy mély levegőt, körbenézel, és újra eszedbe jut, hogy Srebrenicában vagy. És valamit nagyon, de nagyon nem értesz.
