Ez az egész már a massachussettsi időközi szenátorválasztás előtt elkezdődött. Bárki aki látott két részt az Elnök embereiből tudhatta, hogy az amerikai szövetségi szintű politikai intézményrendszeren nem lehet pillanatok alatt végigvinni akár még egyszerű, rutinszerű közpolitikai javaslatokat sem, nem hogy olyan komplex, évszázados projekteket, mint egy átfogó egészségügyi reform. Illetve lehet, de ahhoz tudni kellene vízen járni, vagy éppen repülni, és akkor a fogában tartva. Azon túl, hogy örülünk, hogy fekete, és szépen beszél, Barack Obama sajnos nem rendelkezett a fenti képességekkel, sőt, legalábbis ami az eü-reformot illeti, nem is nagyon ambícionálta őket. És akkor meg is érkeztünk tulajdonképpeni témánkhoz.
Azt már régóta tudjuk, hogy a lehetőség ablaka (értsd: obstrukció-biztos többség a reform elfogadásához a felsőházban) nem fog mindig nyitva állni, ezért is forszírozták a Fehér Házban eredetileg a 2009 augusztusi (!) végszavazást, és aztán ment a csesztetés folyamatosan ősszel is, és még egy meggyőző erejűnek szánt nagy beszédet is odarakott, miután a nyáron a vidéki nagymelegben a falugyűléseken a konzervatív hard core korlátoltabb fele csinálta a fesztivált (avagy ahogy ők hívták, a teadálutánt) és a szkepszis kezdett átragadni a közvéleményre is. A hülyeség elszabadult, ami nem is meglepő, amennyiben az emberiségben van egy tendencia a képzelettel (ld. a bujtogató bolondozás örökös bajnokát, Sarah Palint és a halálpaneleket) pótolni azt, amit nem ért. A formálódó egészségügyi reformot már pedig kevesen értették, és a nép jó okkal nem bízott éppen bennük.
Obama kampányvédjegyévé vált kétpártisága nagyjából szeptemberig tartott, amikor látszott, hogy a republikánusok tényleg csak az időhúzásban és a javaslat elfektetésében érdekeltek. Utána már házon belül próbálták lezsírozni, zárt ajtók mögött és jó pénzért, a szavazatokat, ami megint csak nem tett jót a törvényjavaslat marketingjének. Ha a végtermék nem is lett olyan radikális mint az 1993-as Hillarycare, még mindig túl nagy falat volt lenyelni a republikánusoknak, és ami azt illeti a mediánszavazónak is. Obama most egy hasonló dillemával szembesült, mint a ma már az épeszű, policy-fókuszú konzervatívok és libertáriusok által visszasírt "késői" Bill Clinton: vagy azonnali hatállyal berántja a kormányt középre, vagy az ellenséges közegben megválasztott párttársai, az abortusz-ellenes centristák és a fiskális konzervatív kék kutyák rángatattják be vele (a gyenge-párti túlparton egyetlen szabály a választási túlélés vö. Mayhew, 1974).
És ha akkor sem enged, akkor magára vessen, hogy ha megismétlődik az 1994-es konzervatív forradalom. NB. Clinton megvárta, és csak a bukás után, '95-től kezdte meg a triangulációt a centrum felé, a mókás nevű, szép-emlékű de mára teljesen meggárgyult lábujjnyalogató, Dick Morris segítségével (mire ezt leírtam, a csatornából, akarom mondani a demokratikus undergroundból meg is kezdték az előbújást az egykori újdemokrata megmondóemberek, és hát lehet egy tippünk, hogy mi is a mondás).
Az egykori szoftpornó modell, mára családbarát republikánus Scott Brown megválasztásával a massachussetssi időközin a reform - ahogy eddig ismertük - elsüllyedt költséggé vált. El kell felejteni. Obama számára pedig nincs más kiút, mint meghúzni egy Bubbát.
