A lakótelep, ahol élek, igaz, budai és nem 10 emeletes hard core, de mégiscsak panel, minden retró bájával, és természetesen minden borzalmával, egy kis közös szeméttomb, amin osztoznunk kell, ha tetszik, ha nem. Ahol ma az én gyerekem eszi meg a játszótéren talált csikket, holnap a tied a kutyaszart. De miért törvényszerű, hogy ennek ma is így kell lennie? Mert már így van 30 éve? Netalán a Honfoglalás óta?
A csernobili hangulatú játszótér körül chipseszacskók és sörösüvegek, múltkor egy gyanús krapek fényképeket készített, mert még mindig nincs kint a tábla arról, hogy a játszón nem lehet dohányozni. De mi a francért kell ehhez tábla?
Egy szép augusztusi napon délután 4-kor valami elmebeteg ordítva fröcsögött ki az ablakon, hogy ne fogócskázzanak a parkban a gyerekek, mert ez nem átjáróház. Hát akkor mi? (Konkrétan itt lehet átjárni a blokkok között.)
Máskor a kutyámat simogató kislány nagyanyja óbégat, hogy hívja a köztereseket, ha nem takarodom el a parkból, ami nem kutyafuttató. Hát akkor, még egyszer kérdezem, mi a lófasz? A kutyák kergetik a (félelmetesen ügyes és cseppet sem rettegő) cicákat és letapossák a kertet, amit a konzervdobozok és egyéb hulladékok körvonalaznak, tényleg, látom már miről beszél. Ez nem kutyafuttató. De nem is kismama-találkozóhely, kapjuk meg a figyelmeztetést egy ablakból. Akkor hát mi a tököm? Imaház?
Gyerek hintázik, kutya szaladgál vasárnap délelőtt a régi, fel nem újított, ezért kizárólag tinédzserek által használt játszótéren. Fószer negyedikről fel akar jelenteni, de most az egyszer még figyelmeztet: ne játsszon a gyerekemmel a kutyám. Mi van?
Amikor két hétig bevásárlókocsik voltak a fűben, senki nem ordított ki az ablakon, hogy ki az a civilizálatlan tetves bunkó, aki hazatolja (mert az ő százasa van benne), a kocsit, kipiszkálja belőle a pénzt, és aztán nem viszi vissza.
Vagy amikor múltkor egy tízezer miszlikbe aprított számítógépet, és kb 5 kartonnyi cigicsikket, 4 rekesznyi petpalackot szedtem össze, senki nem volt az ablakban, hogy kikiabálja: köszi. Vagy hogy figyelmeztessen, nem a szemétszállító cég munkatársa vagyok. De legalább békén hagytak. Szarszedésre még jó vagyok nekik.
Sarki bolt mellett bokrokban homelessek, kajamaradék, szemét, boltosnak eszébe nem jut kitenni egy kukát, az már nem az ő területe, mit érdekli, mi van ott. Az iskola mellett is hiába keresem, keresgélek szemetest. műanyag zacskót sehova nem lehet dobni. Hazaviszem.
Kocsi 200-zal repeszt a babakocsi mögött, érzi a sunshine-t. A többiek is csak akor lassítanak és engednek át, ha elég ijesztő a csapat: kismama, gyerek, kutyák. Ettől megijednek azért.
Nem azzal van a baj, ha a fölöttünk lakó gyerek napi 12 órát parkettmotorozik (jövőre úgyis suliba megy, a matekleckeírás meg szép csendes elfoglaltság), nem is az alattunk lakó családi viszály, a kicsinyes egymásmarcangolások zavarnak (ez utóbbi akkor már inkább), mert ennyihez mindenkinek joga van itthon. (Belegondolni is félelmetes, mit művelhetnek a családi házakban élők, tudván, az ég világon senki nem hallja őket.)
A falak között ugyanakkor ráébredhetünk végtelen gondolati szabadságunkra is - különösen most, advent idején -, hiszen itt van csak lehetőségünk arra, hogy csendesen, őszintén magunkba nézzünk. Vajon miért bántsák annyit ezt a szegény magyart? Miért árulják el önfiai és külső ellenségei ezt a nemzetet minduntalan külföldön, parlamenti konferencián, kongresszuson? Lehetséges, hogy sajnálatos módon, de mégiscsak igaz, legalábbis van valami alapja - és ez szomorú - hogy rólunk, magyarokról sokan gondolják: mindenkit gyűlölünk, kizárólag a gyors nyerészkedésre hajtunk, ha csak tehetjük, átverjük a nekünk kiszolgáltatottakat, unott közöny, mérhetetlen kedvetlenség jellemez bennünket, főleg, ha a másikról van szó, mert ugyanakkor végtelen elégedettséggel és toleranciával viseltetünk önmagunk iránt, miközben bosszúálló, lusta (ld: Magyar Fitnesz), és mi tagadás, irigy csürhe vagyunk?
Barbárok?