1989. november 20-án elfogadták azt az ENSZ Nemzetközi Gyermekalapja (UNICEF) által megfogalmazott egyezményt, mely a gyermekek jogait rögzítette. Ezek a jogok többek között: az élethez, névhez, családhoz, identitáshoz, nemzetiséghez, oktatáshoz, erőszakmentes és gyermekmunka nélküli élethez való jogok. Az azóta eltelt 20 év munkáját, sikereit és kudarcait értékelik az UNICEF gyermekjogi hónapjában október 30. és november 30. között.

Az M-betűs ingyenes hírújság pénteki számában több cikk is ezzel a témával foglalkozik, többek között a címlapsztoriban. Ez már önmagában is rendkívüli dolog, hiszen a magyar lapok nem arról híresek, hogy érdemben foglalkozzanak ilyen témákkal Mit is tudunk a problémáról, az önmagukban is sokkoló, az éhezés, betegségek és hiányos gondozás miatt naponta meghaló, vagy a rendszeres bántalmazásnak kitett gyermekek számát bemutató  statisztikai adatokon túl?

A figyelmemet megragadó cikk azzal foglalkozik, hogy mennyire vannak tisztában a magyar gyerekek a jogaikkal, ám sajnos ezt teljesen leszűkítik az iskolai jogokra. Ezeket, úgy tűnik, egyre jobban ismerik a gyerekek, legalábbis abban az általános iskolában, ahol a cikk írója kérdezte őket. (Bár Herczog Mária szociológus szerint ez azért egyáltalán nem általános.) Ott szinte szó szerint idézték az egyébként minden év elején külön kis tájékoztató füzetben ismertetett jogaikat, amik főleg a dolgozatírásra, feleltetésre, felmentésekre és egyéb, az iskolai életet megkönnyítő dolgokra vonatkoznak. Ezt jónéhány jogász is megirigyelhetné tőlük.

Az is kiderül, hogy ha lehetőségük lenne rá, az iskola falain belül főleg azon változtatnának, hogy több időt tölthessenek a levegőn (jó ötlet), a tanárok foglalkozzanak többet a tehetséggondozással (még jobb), és amúgy meg néha lehetne pizza meg hamburger is a menzán (szerintem ezeket is el lehet készíteni egészségesen, és biztosan nem kerülne vagyonokba sem).

Ami azonban egy kis rossz szájízt hagyott bennem a cikk olvasása után, az a végén a Metropolban szokásos „Mit szól hozzá?” rovat különkiadása, ahol a gyerekek a „Mi történne, ha te irányítanád a világot?” kérdésre válaszoltak.

Chester, a 9 éves svéd-brit diák mindenkinek pénzt és ennivalót adna, főleg az afrikaiaknak, ja, és otthont is adna nekik.

Kesaiai, a Fidzsi-szigetekről, megállítaná a háborúkat, elküldené a gyerekeket az iskolába, ahol ingyen ebédelhetnének, és ha nem akarnak, nem kéne mindig órára menniük.

Danii orosz-észt diák elutazna mindenhova a világon, és egy kis világbékét vinne.

Az említett magyar általános iskolában is feltették ezt a kérdést a gyerekeknek, és úgy döntöttek, hogy a magyar gyerekek véleményét a következő kívánsággal reprezentálják:
az idézett 11 éves magyar fiú mindenkit rávenne, hogy magyar termékeket vásároljon, ha ő lenne a világ ura, hogy így támogathassa a magyar tehetségeket.

Én erre a válaszra, ha tanítónéni lennék, maximum egy ötös alát adnék. Mert egy 11 éves gyerek igenis az egész világgal akarjon jót tenni, ételt küldeni Afrikába, meg otthont adni mindenkinek, és használjon olyan szavakat, hogy „világbéke”, de ne beszéljen „magyar termékek vásárlására való ösztönzésről”. És ez nem azt jelenti, hogy nem gondoljuk azt, hogy nincs rettentő sok gond itthon, ami megoldásra vár. De nem csak a jó dolgok, a rosszak is globálisak.

Persze megértem, hogy a Metropol policy-je az, hogy minden országban meg kell kérdezni egy ottani gyereket is, és a szerkesztő meg azt gondolta, nálunk mindenki akkor örül, ha a magyar diák „valami magyart” válaszol, és különben is, milyen kis tájékozott ez a kissrác, vágja ám a nemzetgazdaságot.

Valószínűleg nem én voltam a célcsoport. Talán én vagyok 10 évvel lemaradva, mert én bizony a többi gyerek válaszán mosolyogtam, ezen pedig bután néztem, hogy „mivan?”. Nem kétlem, a magyar fiú szándéka is ugyanolyan jó és nemes, mint a többi gyerkőcé. Csak valahogy megint úgy érzem, hogy ha ez a vélemény nem csak egy, hanem esetleg sok magyar kisgyerek véleményét tükrözi, akkor mi még a világmegváltáshoz is kicsit „bénán” állunk hozzá.