Egy langyos júliusi estén K kilépett a pártiroda ajtaján. Arcát kisimította a lakossági fórum szellemi frissessége. Elköszönt az ajtóban álló fiataloktól, majd gyalog indult el a Kálvin térre.
Kelenföldön, a mozgólépcsőn fölfelé menet eszébe jutott, hogy mi mindent tett rajongásig szeretett hazájáért. Abban a fél évben, mióta átadták a négyes metrót, népszerűsége 75 százalék fölé ugrott. Az újságosnál megvette a Magyar Nemzet esti kiadását, mert kiváncsi volt, mit írtak róla aznap. Rögtön a címlapon közölték a főszerkesztő nyilvános bocsánatkérését, amiért hosszú évtizedekig vakon hittek egy valaha volt ellenzéki párt rosszindulatú politikájának. K elmosolyodott, és a pulton hagyta a visszajáró ötvencentest. Soha nem fogadta el a visszajárót.
Kilépve az aluljáróból hűvös szél csapott az arcába. Eső lesz – állapította meg, és összegombolta Vörös Október öltönyének zakóján a még egyetlen le nem szakadt gombot. Körülnézett, és látta, amint a valaha volt hatalmas gödör helyén telepített parkban még ezen a késői órán is kisgyermekes családok etetik a vadkacsákat. Megcsodálta az új, környezetbarát Volvo buszokat a ledekkel megvilágított végállomáson. A háttérben sötéten tornyosultak a valaha volt panelek helyén emelt üvegpaloták.
Elmosolyodott. Tudtam én 17 éve, hogy csak egy megújított MSZP garantálhatja az ország fejlődését, gondolta. Már csak azokat a nyikhajokat kéne valahogy kiraknom az elnökségből. El ne felejtsek elemet venni a diktafonba.
A boltból kilépve rágyújtott egy Kossuthra. Elszívott néha egy-egy szálat, de csak ha senki nem látta. Eltette öngyújtóját, és mélyen leszívta a füstöt. Az Internacionálét fütyörészve hazafelé indult. Sötét alakját elnyelte az éjszaka.