Fölösleges volt előre bespájzolni konzervekből, ásványvízből, Marx-összesből, és mindenből, mi nélkülözhetetlen a világvége előtti átmeneti időszak átvészeléséhez. Mert hogy elmarad. Mármint a világvége.
Amikor már azt hittük, nincs tovább és menekülni kell, keresni egy másik országot vagy csinálni egy újat, kiderült, hogy itt még sincs minden elveszve. De nem is húzom tovább, hanem kiírom magamból a sokkot: az országnak van felelős ellenzéke.
Az ember hisz abban, hogy vannak dolgok, amelyek szentek. Hogy a politikai bohóckodás, cirkusz és szájtépés bizonyos szinten még akár működhet is, de vannak dolgok, amikben jobb egységesnek lenni, vagy legalábbis törekedni erre.
Fontos dolog a politika, és sok véleménnyel ellentétben igenis meghatározó, hogy melyik oldal van hatalmon, pontosabban, hogy milyen módszerekkel kormányoznak a hatalmon lévők. Nincsenek tisztán jó vagy tisztán rossz módszerek, csak egyszerűen más a prioritás. Emiatt vannak politikai viták.
De a Fidesz túllépett egy határt. Nem ma, de biztos, hogy mára már bőven a határ túloldalán van. Kivitték a fegyvereket a paintball-pályáról.
Hogy is szokták mondani? Morális válság? Hát valami ilyesmi történik a Fradi háza táján. Több év keserűség, NB2, tulajváltások, szurkolói terror Magyarország kirakatcsapatánál, a 28 bajnoki címmel büszkélkedő Ferencvárosi Torna Clubnál. Az, ami ma történt, egy igen komoly folyamat része, talán (ezt nem kívánom nekik, sem magamnak) a vége is. Az angolok türelme csak addig tart, amíg maradni nem kerül többe, mint elmenni.
Van itt bőven hörgés, és szerintem lesz is amíg a pártok döntenek olyan kérdésekről is, mint a rádiófrekvenciák kiosztása. Mi is megmondtuk a magunkét, de szerintem nem szabad sokat foglalkozni ezzel. Ebben országban nincs akarat és szándék, hogy ez megváltozzon. És hát, ha ilyen egyszerűen, pacsizások közepette lehet saját rádióhoz jutni, akkor miért ne élnének az érintettek ezzel a csodálatos lehetőséggel. Addig meg lesznek primitív sajtóközlemények és önfeláldozó volt ombudsmannok is.
Nézzük inkább a dolgok esztétikai oldalát.
Megoldották a médiatörvény anomáliáit, hibáit és tévedéseit. Sikerült felszámolni a működésképtelen és csak kádertemetőnek használt megyéket. Hatékonnyá tették az önkormányzati rendszert. Most már nem lesz 39 fős településnek önkormányzata.
Legalább is mindenki, aki a meccseken kiabál. Ez nyilvánvaló evidencia. Nem elég, hogy feltörölték a padlót a rendőrökkel az évtized leghazafiasabb gardenpartiján, a lilák és a zöldek még képesek is sírva összeborulni egy odabaszósabb Vona-beszéd hallatán.
Volt az a régi – cseh és szlovák barátaim szerint teljesen téves – legenda arról, hogy a Terminátor második részét Elektromodulator dva-nak fordították, a méltán híres „Hasta la vista, baby”-t pedig „Ahoj, ahoj poplacsek”-nek.
Valószínűleg nem igaz a sztori, de mégis annyira jellemző. Lehangoló nyelvtudásunknak a borzalmas oktatási rendszerünk mellett a tv is az oka. Nálunk fejlettebb és kevésbé nacionalista nemzeteknél bőven elég a felirat, ami bizonyítottan az egyik legjobb nyelvtanulási módszer.
Ezennel megszakítjuk adásunkat és élőben közvetítjük Bécs idei 1968-át. Ok, ok, ez valójában annyira nem breaking news. A szerencsés és fejlett nyugaton ilyen könnyed forradalmak évente megesnek; emlékezzünk csak a pár évvel ezelőtti francia egyetemfoglalásra.
Azonban az osztrák barátaink relatív vicces helyzetben vannak. Ugyanis tüntetnek, s forronganak azon tandíj ellen, ami nincs is. Legalább is most éppen nincs.
Persze a helyzet ismerős. 2001-ben, az előző kormány bevezetett némi tandíjat (360 euró), ám a kormányváltás változást hozott ezen a téren is. Az új kabinet - némi politikai előnyért cserébe - újra ingyenessé tette a felsőoktatásban való részvételt.
Miközben az osztrák rendszer is - hasonlóan a magyarhoz - komoly fenntarthatósági gondokkal küzd. Ezt egyrész az okozza, hogy nagyon alacsony a bekerülési küszöb. Lényegében nincs felvételi, és aki jelentkezik fel kell venni. Persze az első években sokan kihullanak, de addig a 25 fős szemináriumi termekbe gyakran 500 főnek kellene bepréselődnie. A felsőoktatás hasonló átalakuláson esett át odaát, mint történt az nálunk is. Csak míg nálunk 15-20 év alatt tízszereződött meg a hallgatói létszám, az osztrákoknál kétszer ennyi idő alatt.
Azon túl, hogy ez érdemi lehetőséget nyújt a diplomára azoknak is, akiknek erre amúgy esélyük sem lenne, az egekbe emeli a költségeket és drasztikusan rontja az oktatás minőségét. A rendszer keretei a végletekig feszültek, és a balról támadó bécsi egyetemisták inkább a rendszer konzerválását szeretnék.
Szóval a helyzet ismerős. Mi is ezt a játékot játsszuk. Csak itt a szereposztás más. Balos kormányok akarnak tandíjat és alakítanák át a rendszert, jobbos kormányok (ellenzék), jobbos hallgatók fúrják faragják, ahol érik. Nézzük, ők hogyan oldják meg:
Free video streaming by Ustream
Összegyűltünk páran, mert úgy gondoljuk, hogy a Harmadik Magyar Köztársaságnak és polgárainak szüksége van ránk. Keresve sem találhattunk volna megfelelőbb alkalmat köztársaságunk huszadik születésnapjánál, hogy színre lépjünk.
Húsz éve élünk egy olyan országban, amilyenben mindig is szerettünk volna. Szabadok vagyunk. Szabadon választhatunk, szabadon elmondhatjuk, amit szeretnénk, döntéseinkben csak a lehetőségeink és a képességeink korlátozhatnak. No meg az, hogy tudjunk mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Noha az elvi akadályok 20 éve elgördültek az útból, gyakran érezzük úgy, hogy ez nem mindig sikerül. Miért gondoljuk úgy tehát, hogy szükség van ránk?
Úgy érezzük, hogy oly sok viszály után közösen kell megértenünk ezt a szabadságot, majd megtanulnunk élni vele. Azonban a demokráciát egyelőre, sajnos, nem tanítják az iskolában. Így csak úgy sikerülhet, ha minél többen, minél többet foglalkozunk a közzel; sőt alkalomadtán teszünk is érte. Kétségtelen, hogy nincs könnyű dolgunk, hiszen eddig nem volt sok alkalmunk gyakorolni a szabadságot, a demokratikus hagyományok hiányából fakadó hátrányt is le kell küzdenünk.
Ralf Dahrendorf már sokszor ismételgetett, talán közhelyesnek tűnő gondolatát különösen érvényesnek találjuk: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalom átalakulásához azonban hatvan év kell.” Az elmúlt húsz év változásait tekintve sokaknak optimista becslésnek tűnhet ez a hatvan év. Szóval van még teendőnk, bőven. A magunk részéről hozzá is fognánk.
A Polír társadalmunk problémáira érzékeny fiatalok kezdeményezése, akik gondolataikat szeretnék közérthetően, könnyeden és lehetőség szerint szellemesen megosztani. Vállalva azt a felelősséget, ami az írástudóké, ugyanakkor nem akarunk megmondók lenni, teret engedünk a kritikáknak, megjegyzéseknek is, hibáinkból tanulni szeretnénk. Az underground a barátunk, de a főáram sem az ellenségünk. Nem kottából fújjuk a nótát, elveink azonban vannak.
Határozottan piacpártiak vagyunk, de nem átalljuk kritizálni a kapitalizmust. Szerintünk a globalizáció jó dolog, de úgy gondoljuk, hogy akad vele gond bőven. Az esélyek egyenlőségének barátai vagyunk, azonban az elitizmusnak kevésbé. Amikor más bezárkózik, mi akkor is nyitottak maradunk. Büszkék vagyunk hazánkra, de nem szégyellünk másoktól is tanulni. A szélsőséges eszméket és megnyilvánulásaikat nem tűrjük, emellett – vagy akinek úgy tetszik, ennek ellenére – befogadók vagyunk, és fellépünk mindenfajta kirekesztés ellen.
Általában persze nem vagyunk ilyen kimértek, és a legkevésbé sem vagyunk monomániásak. A közéleten túl is van élet; fogunk itt még feszegetni jópár obskúrus témát. De hát ez a poszt mégis csak egy decens beköszönő. Ilyenkor illik vasalt ingben és jól fésülten megjelenni. Jönni fog még itt a maró (ön)irónia, a földbedöngölő kritika, és ha úgy alakul, a magasztaló dicséret.
Mostantól tehát… rock and roll!
