20 évvel ezelőtt a német volt a világ legboldogabb népe. Előtte ez ritkán adatott meg nekik, azóta se nagyon, de azok a napok igazán róluk szóltak. A Berlini Fal leomlásával – mely a majd egy évvel későbbi német újraegyesítéssel teljesedett be – véget ért az a filmbe illő rémálom, mely családokat szakított ketté, és Európa kevésbé boldog felét hosszú évszázadokra megfosztotta az organikus fejlődéstől.
Az elnyomásnak, a terrornak, az agyatlanságnak és a gyengeségnek egyszerre volt jelképe ez az ocsmány építmény, mely 28 évig bibircsókként éktelenkedhetett Európa arcán. A Fal építése, melyet természetesen legfelsőbb szintről érkezett hivatalos cáfolat előzött meg, megtestesítője volt az összes kommunista diktatúra politikájának, mely jellemzően a saját állampolgárok folyamatos terrorizálásában merült ki.
Az előkészítés a legnagyobb titokban történt, 1961. augusztus 13-ának hajnalán a berlini polgárok arra ébredtek, hogy szögesdrót, torlaszok és a készülő fal választja el őket szomszédjaiktól, a játszótértől, a hentestől. És innentől kezdve a keletnémet vezetésnek már hivatalosan sem volt szüksége józan észre és emberségre – papírjuk volt róla, hogy megszűntek evilági lényként kétezni. Létrehozták a falansztert, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
A Falnak már az első időszakban volt halálos áldozata – ez kiválóan vetítette előre, hogy mire számíthatnak azok, akik a normális világot választanák egy velejéig romlott, beteg világ helyett. A 28 év alatt ártatlan polgárok százai döntöttek úgy, hogy inkább a szinte bizonyos halált is megkockáztatják, csak hogy sikerüljön nekik kijutni a rácsok mögül. Mert abban a formában, ahogy élték, semmit sem ért az életük.
Berlin megosztása felháborodást váltott ki a nagyvilágból, de a szovjet hatalom és hű német kiszolgálói erősebbnek bizonyultak. Bár a nyugati világ szinte a végletekig elment, a sötét erő meggyőzhetetlennek bizonyult. Nem lehetett mit tenni, hagyni kellett, hogy Európa szívében egy állam saját polgárai ellen vívjon kegyetlen háborút.
1989 ennek az embertelen borzalomnak vetett véget. Sok feltétel együttállása kellett hozzá, hogy sikerüljön: egy majdnem józan vezető, aki felismerte, amit addig egyetlen társa sem: „Aki későn jön, megbünteti az élet.” Folyamatos nyomás a nyugati világ és a boldogabb Németország részéről. Egy erős, kitartó és egységes nép. Egy kiégett, tehetségtelen, értetlen és anakronisztikus keletnémet vezetés, és az évszázad bakija.
Röviddel ezután Berlin utcáival olyan történt, ami azóta sem: Rio de Janeirová változtak. Ismeretlen emberek csókolták egymást, mások idegeneket invitáltak be lakásukba, Trabantok árasztották el Nyugat-Berlin utcáit. A kommunizmus őrei pedig lesték, ahogy szétfolyik mindaz, amit aljas módon kotyvasztottak. Kelet- és Nyugat-Berlin, Németország és Európa újra egybeforrt. A fal leomlásának szimbolikája pedig ordít – azon az éjszakán nem csak Kelet-Berlin szabadult ki a börtönből. Mi is mentünk vele.
Ünnepeljük ezt az évfordulót az NDK patetikus himnuszával, melynek 4. sora röhejes módon: „Deutschland, einig Vaterland.” És tényleg az, akárhogy is küzdöttek ellene!
